Péntek este van, Kata csomagol. Kérdezem tőle: kislányom utazol valahová?
(ugyanis a legnagyobb hátizsákját pakolta)
- Anya, hát holnap kezdődik az edzőtábor!- hangzik a válasz.
- Aha, vagy úgy. De hát az csak egy napos lesz.-mondom én. – És ahogy elnézem ezt a sok holmit, három napig is maradhatsz!
- Igen, de.....- és itt sorolhatnám az elhangzott érveket és ellenérveket az egyes becsomagolt dolgok mellett és ellen.
Végül is csak a legfontosabb maradt: az edzőruha, egy váltóruha, néhány társasjáték, na és persze egy kis rágcsálni való.
Szombat reggel nyolc órakor aztán elindultunk Nemesócsára, felkészülve mindennemű kalandra, ami az ottani sportcsarnokban várhat ránk. Akkor még nem sejtettük, hogy ezt az utat egy órán belül kétszer is megtesszük. Történt ugyanis, hogy a nagy készülődés közepette Kata és barátnője a legfontosabb dolgot:az övet, otthon felejtette.Nekünk szülőknek ez nem tűnt először olyan nagy bajnak, úgy gondoltuk, e ruhadarab nélkül is remekül lehet edzeni.De bizony az edző reakcióját látva, jobbnak láttuk gyorsan megfordulni és pótolni e hiányosságunkat. A lányok addig bemelegítenek...öv nélkül is lehet focizniJ
Mire visszaértünk, már javában folyt az igazi edzés, Péter Sempai vezetésésvel.Kb. harminc gyerek fegyelmezetten figyelt és hajtotta végre az utasításokat, néha komolyabb, néha egészen játékos formában, vidáman.Kisebb-nagyobb sikerrel sajátítottak el új technikákat, tesztelték tudásukat, mindenki megmutathatta mennyi fekvőtámaszt tud már csinálni. Látszott rajtuk, hogy örülnek a mozgásnak, hiszen bő egy órán keresztült helytálltak.
A jól végzett munka után jöhet a jutalom, jelen esetben az ebéd. Amíg a nagyobb gyerekek és a felnőttek edzettek, mi a kicsikkel elmentünk ebédelni, játszani, pihenni. A falu szakácsának nem lehet oka panaszra, mert a mozgásban megéhezett társaság „sáskahadként „vetette rá magát előbb a levesestálra majd a finom rántotthúsra.
Amikor már mindenki jóllakott, játszottunk egy kicsit. Minden gyerek szeret társasjátékozni, így aztán nagy sikere volt az általuk hozott játékoknak. Voltak, akik kártyáztak, mások szópárbajoztak, vagy éppen különbféle logikai játékokban mérték össze tudásukat. Szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett, miután megunták a benti játékokat, igazán jólesett a mozgás a friss levegőn a játszóparkban. Még a nagyobbacska gyerkőcök is boldogan vették birtokukba a hintákat és a mászókákat.
Amíg a gyerekek ebédeltek és játszottak, ez alatt a szervezők egy meglepetést készítettek számukra. Már mi, szülők a gyerekekkel együtt kíváncsian vártuk mi lehet az.Óriási volt az öröm, amikor a sportcsarnokhoz visszatérve, a tornaterem közepén egy hatalmas trambulint pillantottunk meg!
Ugrálni minden gyerek szeret- ezt eddig is tudtam. De hogy ennyit és ilyen sokáig! Hihetetlen örömmel vették birtokukba a trambulint és folyamatosan ugráltak több mint két órán keresztül. Volt, aki csak óvatosan próbálkozott az ugrálással, és inkább a talpon maradás volt a cél. De láthattunk fantasztikus ugrásokat, sőt az ügyesebbek még szaltót is ugrottak! Biztos vagyok benne, hogy ettől nagyobb örömet ezen a napon semmivel sem okozhattak volna a gyerkőcöknekJ
Délután három órakor azonban ismét komoly munka vette kezdetét........Sempai Zoltán vezetésével kezdődött a délutáni edzés.Az volt az érzésem, hogy az ugra-bugra alatta a gyerekek feltöltődtek, hiszen megújult energiával edzettek és tanultak, majd a legvégén küzdöttek is.
Majdnem megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról. Ezen a napon a résztvevő karatékák közül többen tettek sikeres övvizsgát, cserélték le övüket egy magasabb fokozatúra. Ezúton is gratulálunk nekikJ
Négy órakor aztán a kisebbek számára véget ért az edzés. Még mindenki átvehetett János Sempaitól egy oklevelet a részvételért, aki egy neves sportoló, Muhamad Ali gondolatával engedte útjára a kis csapatot:”A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik!”
Köszönjük ezt a szép napot! Nagyon jól éreztük magunkat!
Kovács Márta (Ekecs)
